Oldalak

2017. június 9., péntek

a depresszióról


tegnap volt nalunk az irodaban egy ferfi, foglalkozás-egeszsegugyi es tuzvedelmi oktatast tartott, faszom se kivanta, volt egy csomo dolgom. mindegy, szoval itt volt es beszelt mindenfeleket, hogy a sok orat kepernyo elott tolto dolgozok mifele mentalis leterheltsegnek vannak kiteve, satobbi, es egyszer csak elkezdett beszelni a depressziorol. erre mar felebredtem, aztan nagyon csunyan felbasztam magam azon, amit mondott. 

kifejtette, hogy olyan nincs, hogy depresszio, es a pszichiater, terapia meg a gyogyszerek csak azert vannak, hogy lehuzzak az emberekrol a penzt, de semmit sem ernek, mert minden fejben dol el. egyszeruen el kell hatarozni magunkat es egybol nem leszunk depressziosak. 

geci.

abba nem is mennek bele, hogy mennyire karos gondolatok ezek, hiszen a depresszio nemcsak atmeneti szomorusag. a depressziobol nem lehet csak ugy kimaszni pozitiv gondolatokkal. a depresszioban NINCSENEK POZITIV GONDOLATOK. 

oszinten elszomorodtam attol, amiket mondott es azt sem ertettem, hogy milyen jogon kozol egy ennyire szemelyes velemenyt egy foglalkozás-egeszsegugyi es tuzvedelmi oktatason. 

aztan persze rajottem, hogy nem is ettol vagyok szomoru, hanem attol, hogy az o maganvelemenye mennyire tukrozi a magyar tarsadalom tulnyomo reszenek a velemenyet. hogy mennyire nem erti itthon senki azt, hogy mi az a depresszio.


a depresszio egy betegseg. pont annyira betegseg, mint az agyhartyagyulladas, vagy a rak. azert hozok ilyen eros, sok esetben halalos peldakat, mert a depresszioba is bele lehet halni. es aki ezt elintezi annyival, hogy ne legyel szomoru, szedd ossze magad, pozitiv gondolatok, az egy jo nagy fasz.

a depresszio egy stigma es pont az ilyen velemenyek miatt az. aki depresszios, az csak szomoru es szedje mar ossze magat, masoknak sokkal rosszabb. aki depresszios, az csak gyenge es csak elhagyta magat. 


volt egy csavom, "jartunk" vagy ket hetig. szakitaskor mindent felhozott ellenem, amit ez alatt a rovid ido alatt csinalt velem (ereztetek mar valaha, hogy a masik ember valami teljesen masik valosagban van? hogy szakitaskor a szememre hanyja, hogy en tul ragaszkodo voltam es szamara terhes, holott en voltam az, aki tobbszor is kertem, hogy lassitsunk, mert oruletes tempot diktal. agyfasz, komolyan, na de terjunk vissza a targyra), tobbek kozott azt is a fejemhez vagta, hogy a depressziom is csak egy hulyeseg, es a gyogyszerekkel en ugyan semmire se fogok menni. a depressziom csak egy hulyeseg, erted. hogy valakit megtisztelsz azzal, hogy a szamodra egyik legnehezebb dolgot megosztod vele, es akkor szakitaskor a fejedhez vagja. jo, mondjuk a csavot ugy hivjak, mint a kis hableanyt, amugy se lett volna jovonk..

de erted. az ilyenek miatt annyira nehez. az ilyenek miatt annyira kurva nehez felismerni, bevallani, elfogadni, segitseget kerni. sokszor csak keson sikerul, neha mar tul keson.


emlekszem mennyire nehez volt. hiaba neztem vegig, ahogy az egyik legfontosabb embert az eletemben elkapja az orveny. hiaba lattam a szememmel, mi tortenik, es hiaba lattam azt is, hogy van segitseg, van megoldas, amikor rolam volt szo, nem tudtam kerni. nagyon sokaig. eltelt nagyon sok ugyanolyan nap, mire meg tudtam irni azt az elso emailt a pszichologusnak. azonnal tovabbkuldott egy pszichiaterhez. be kellett vallanom magamnak, hogy beteg vagyok, mielott be tudtam vallani masnak. pokolian nehez lepes volt, es igy visszatekintve nagyon sajnalom, hogy nem tudtam megtenni elobb. de nagyon feltem attol a bizonyos stigmatol.

nagyon nehez depresszioval elni. eleve felnek toled az emberek, azt hiszik, hogy barmelyik pillanatban osszeomolhatsz. ovatoskodnak. nem tudnak mit kezdeni veled. mondjak, hogy ne legyel szomoru. hogy gondolj arra, mennyi minden jo van az eletedben. szegenyek csak segiteni probalnak, de nem tudjak, hogy egy depresszios embernek hogyan kell segiteni. hiszen en nem voltam szomoru. en ures voltam. szaz tonnas. zsibbadt. kilatastalan. tudtam, hogy mit kellene tennem, de nem birtam megtenni. tudtam, hogy fel kellene kelnem az agybol, de a testem nem hajtotta vegre a feladatot. minden szabad percem az agyamban toltottem, lehuzott redonnyel, pedig tudtam, hogy nem kene, de keptelen voltam barmit is csinalni. minden egyes nap, amikor hazaertem, azonnal masztam be az agyba. 

sirtam, amikor a barataim barmit csinaltak nelkulem. sirtam, mert arra gondoltam, hogy en sem akarnek magammal semmit se csinalni. sirtam reggel, delben, este. nem voltak olyan gondolataim, hogy egyszer jobb lesz az elet. es ami a legpokolibb volt, hogy lattam mekkora fajdalmat okozok a szeretteimnek. hogy aggodnak ertem, hogy szeretnenek segiteni, de tehetetlenek. tudtam, hogy mennyire faj ez, mert en is atmentem rajta korabban. es attol is csak szarabb volt. 


en nem tudtam volna ebbol a helyzetbol egyedul kimaszni. nem volt annyi idom, hogy pusztan pozitiv gondolatokkal megprobaljam helyreallitani magam. meg kellett mentenem az eletemet, es ehhez a gyogyszerek tuntek a leggyorsabb megoldasnak. es a folyamat valamelyik pontjan valahogy at is ertekeltem magamban mindent. elfogadtam, hogy a depresszio egy betegseg, amit kezelni kell, es semmivel sem cikibb mentalis betegnek lenni, mint barmilyen masiknak. es egyszercsak mar nem csinaltam belole ugyet. mindenkit erre batoritok.

sziasztok, eszter vagyok es depresszios.

szia eszter.

 

11 megjegyzés:

lylla írta...

Erről az a képsorozat jut eszembe, amikor a rajzokon testi betegek fejéhez vágnak olyan mondatokat, amiket a pszichés betegeknek szoktak mondani - pl. a lábtöröttnek, hogy szedje össze magát, keljen fel, mert nem fájhat az neki vagy az infulenzásnak, hogy ne hisztizten, ne legyen gyenge, stb.
Rémesen bosszantó ilyen nézeteket hallani, amiket ez a pasi hangoztat...pszichológusként nem csak a kliensek depressziójával küzdünk pl., hanem ezekkel az előítéletekkel és az általuk keltett extra bűntudattal is...

Tamko írta...

Es honnan jott az az ember előadást tartani? Írni kéne a szervezetnek, ez félelmetes és veszélyes, hogy hivatalos minőségben ilyen hülyeségeket mondjon....! Döbbenet!!

Vivien írta...

Hanyszor es hanyszor hallottam ezt a mondatot, hogy : "megint rad jott a hiszti es szedd mar ossze magad" szivesebben allitottam volna egy baltat az adott szemely fejebe, de csak kedvesen probaltam tudtara hozni, hogy a jo kurva anyad ez nem ennyirol szol, nem hisztikerol....

Zavar írta...

Soha nem találkoztam ilyen fajta hozzáállással. Nagyon furcsa. Nagyon érthetetlen.
Nehéz lehetett neked, sajnálom.

ac. írta...

köszi, hogy ezeket leírtad!

és igen, a depresszió nem azt jelenti, hogy valaki simán szomorú vagy ilyesmi, a depresszió a kibaszott nihil, az üresség, a színtelen hangulat, ahol nincs semmi, pláne semmi jó. és igen, van pl. organikus depresszió, és kellenek ilyenkor gyógyszerek is meg terápia meg minden. nem szeretem, hogy basszus 2017-ben még ott tartunk, hogy a mentális betegség az csak hiszti, semmivel nem másabb mint egy lábtörés vagy cukorbaj.

és tényleg nem szabadna senkinek a teljesen hibás magánvéleményét még akármilyen zs kategóriás szakmai kötelező oktatáson sem továbbadni.

vic írta...

Köszi 💛

Balázs írta...

fú ez engem is nagyon felbasz
aki sosem volt depressziós, az ne ossza róla az észt, mert el sem tudja képzelni, hogy mi az

mia írta...

és legjobban engem az "ilyenek" közül feldmár baszott fel, hogy az ő szava azért ér valamit a szakmában meg egyébként is, és kijelentette, hogy depresszió nincs, az olyan ember csak unatkozik.
közben apukám a szemem láttára halt bele ebbe a szarba.
Istenem, mennyi káros, meggondolatlan, buta ember okítja a népet, nagyon szomorú. :(
<3

nádja írta...

ez egy nagyon fontos poszt, köszönet, h megfogalmaztad <3

és igen, rettenet felháborító, h ma még mindig itt tartunk :( :/

Kata írta...

szia eszter. <3

bezz írta...

Nagyon jó poszt!